Minőségi ősz

Igazán szép őszi napra ébredtünk szombat reggel. Néhányan úgy döntöttünk, hogy magunk mögött hagyjuk a hétköznapok terheit, fáradalmait, s részt veszünk a Lővérek 15 teljesítmény-túrán, a Soproni-hegységben. Kolléganőm szerényen ugyan, de elhintette az iskolában a program-magot, hátha többen is kedvet éreznek egy tartalmas, kellemes időtöltéshez. Az eredmény: két elsős, egy harmadikos és egy hatodikos tanulónál találtak e magok termékeny talajra. Az is igaz, hogy inkább családi kirándulásra sikeredett a kezdeményezés. De hát ez nem is baj. Bár több családnál talált volna visszhangra, mert a szép napos idő végig kitartott. Kissé „csípett” ugyan a levegő, de kárpótolt minket az igazi őszi pompába öltözött erdő, amiben az idén már nem sokáig gyönyörködhetünk.

És ugyan teljesítménytúrára indultunk, ám valódi erdei séta lett belőle. Ez részben köszönhető a szervezőknek, akik a szintidőt bőven mérték, s a közel 13 km-es távot „lesétálva” s a célba „besétálva” is megkaptuk sportteljesítményünkért jutalmunkat: emléklapot, kitűzőt, s nem utolsósorban azt az élményt, amit csak így – kimozdulva a hétköznapok fojtó levegőjéből – kaphattunk meg.

A négy gyermek-hőssel (Csordás Eszter, Róka Lilla, Csordás Péter, Szalóczi Áron) mi felnőttek hárman vágtunk neki az útnak: Veronika, Tímea és én. (Csabát zárójelbe teszem, mert ő a 40-esen indult, illetve futott. De köszönjük neki a fuvart!) A nevezés után kissé hosszú „betonos”, városi szakaszon kellett haladnunk, ami tudvalevő, nem kíméli a lábakat. Aztán nagy megkönnyebbüléssel léptünk „puhább” talajra, amikor kiértünk az emberlakta területről, s birtokba vehettük az állatok és növények szent hajlékát, vendégei lehettünk a Teremtés csodájának. El kell mondanom, igazán minőségi időt töltöttünk együtt. A gyerekek csicseregtek, mindenre rácsodálkoztak, kérdeztek, gyűjtöttek. Itt egy érdekes ág, ott egy szép levél, emitt egy furcsa kő, a bokorban meg mintha egy őzike vagy szarvas fejét láttam volna, az avarban egy süni zöröghetett? 

A Szent György-forrásból erőt, frissességet merítettünk a további úthoz. 

És persze a hátizsákból elővett elemózsia is talán jobban esett, mint otthon, valahogy kellemesebben érintette meg ízlelőbimbóinkat, intenzívebben épültek be hasznos tápanyagaik sejtjeinkbe. Persze hiba lenne elhallgatni, hogy másfajta, kissé „negatívabb” megjegyzések is elhangzottak: mikor érünk már oda, mikor pihenünk, fáj már a lábam, de azért kibírom stb. stb. Való igaz, az elfáradás is velünk jött. Mégis megérte, hogy „ünnepet” tartottunk, szétválasztottuk, ami eredetileg is külön állt: a hétköznapok után beiktattunk egy „pihenőnapot”, melyet aktívvá tett a szabad, friss levegőn történő mozgás, megszépített a színes erdő, a fényes napsütés, a gyönyörű kilátás, közelebb hoztak egymáshoz az együtt haladás alatti beszélgetések, kacagások, még a „kínok” is. Egyszóval az a közös élmény, melyet egyszerre élhettünk át, mely egy időben hatott át bennünket. Mert egy helyen voltunk, egy irányba haladtunk, ugyanazt akartuk.

    

Mindezek hozama munkás hétköznapjainkban jelentkezik majd.

Orbán György
Zsira, 2012. november 18.