A munka ünnepe

Előzményei egészen a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza, amikor is egy gyártulajdonos, Robert Owen 1817-ben megfogalmazta és közzétette a munkások követelését, benne többek között az addig 10-16 órás munkaidő nyolc órára csökkentését, a hangzatos „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” (Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest) szlogennel. A követelés érvényre juttatása végett több kisebb tüntetést, illetve sztrájkot is tartottak, azonban a mozgalom hamar kifulladt, mert törvényi szabályozás híján ezeket az alkalmazottakat hamar elbocsátották és más gyárak sem voltak hajlandóak felvenni őket. 

1886. május 1-jén a chicagói munkás szakszervezetek sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért. A negyedik napon, azaz május 4-én a tüntető munkások közé vegyült anarchisták egy bombát dobtak a rendőrök közé, akik viszonzásul azonnal tüzet nyitottak. Több tucat sebesült maradt a helyszínen, akik félve a letartóztatástól nem mentek kórházba. A történelembe Haymarketi zavargás néven bevonult esemény során összesen 11 ember (7 rendőr és 4 tüntető) vesztette életét, a későbbi perek során pedig nyolc szocialista-anarchistát állítottak bíróság elé.

1889. július 14-én Párizsban megalakult a II. Internacionálé (1889–1916 között működött, a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése volt), melyen úgy határoztak, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel országszerte a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, ahol az még nem történt meg, illetve a nemzetközi szolidaritás kifejezéséért. A tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a II. kongresszuson, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították.

A nemzetközi szocialista és munkásmozgalmak térnyerésével és növekedésével együtt bővültek a munkások jogai és lehetőségei is, mely során a hagyományos munkásünnep a 20. század folyamán lassan nemzeti ünneppé nőtte ki magát. Először a Szovjetunióban, majd a II. világháború után kialakult szocialista-kommunista keleti blokk országaiban, illetve a világ más pontjain később született azonos ideológiájú államokban, ahol (épp az ideológiából kifolyólag) az egyik legnagyobb nemzetközi szocialista ünneppé nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan az eredetileg a munkások ünnepének hívott napot a munka ünnepévé változtatták a szocialista blokkban, mivel ez jobban megfelelt az uralkodó rezsimeknek. Az elnevezés a diktatúrák bukása után is megmaradt a volt szocialista országokban. [1]

Népszerűsége láttán az egyház, hogy a kommunista befolyást ellensúlyozza, még meg is szentelte a napot. XII. Pius május elsejét 1955-ben Munkás Szent József mellékünnepévé avatta. [2]

„Krisztus békéjének adventje felé sietve Krisztus országában, … az Egyház óriási küzdelmét a világkommunizmus ellen Szent Józsefnek, az Egyház legfőbb oltalmazójának zászlaja alá helyezzük. Ő a munkásosztályhoz tartozott és viselte a szegénység terhét magáért és a Szent Családért”. 

Szent József a munkások példaképe olyan értelemben, amely messze meghaladja a természetes távlatokat. Az Egyház, hogy bevésse Szent Józsefnek ezt a státusát a hívők értelmébe, a legerősebb eszközeit használta egy ünnep elrendelésével. Május első napja, amelyen egykor az ateista szocializmus ünnepelte önmagát, most Szent Józsefnek, a munkásnak az ünnepe. Munkás minősége valóban időtálló. József keze munkájával szerezte meg a megélhetéséhez szükségeseket. A falu, ahol József mint ács kereste meg a mindennapi élethez szükségeseket, nem volt mozgalmas hely. Justinus vértanú, aki Nablusból, Szamária fővárosából származott, még élő hagyományra utalt, amikor azt írta, hogy József „kerekeket és igákat” készített – minden más dolog mellett, amit egy ácsnak kellett készítenie. Jeruzsálemi Szent Cirill azt állította, hogy látott egy darab fát, amelyet a hagyomány szerint maga József és Jézus faragott ki egy adott célra. Igára, kerékre, székre nem volt rendszeres igény. József csak máról holnapra tudta biztosítani a szükségeseket. Nem volt sem szociális- sem betegbiztosítás, és még szakszervezeti védelem sem. Az ő állapota egy alapjában bizonytalan helyzetű munkás helyzete volt.

Józsefnek nem annyira azért kellett dolgoznia, mert olyan korban élt, amikor senkinek sem lehetett könnyű az élete munka nélkül. Nem az ő kora volt az, amikor ügyes befektetéssel, és közben az üzleti könyvek ügyes manipulálásával viszonylag kevés ügyes ember pénzt halmozhatott fel. Az ő kora minden idők elesett emberének kora volt, akinek dolgoznia kell, hogy megélhessen. Hiszen a munka állapota alapvetően erkölcsi állapot. Józsefnek keményen kellett dolgoznia. Ez állt fiára is, aki a szakmát nyilvánvalóan atyjától tanulta. A munka erkölcsi kötelesség volt Ábrahám gyermekei számára. Még a rabbiknak is kellet szakmát tanulniuk. Szent Pál büszkén hivatkozott sátorkészítő jártasságára, ami lehetővé tette számára, hogy a mindennapi megélhetése ne függjön senkitől.

Ezek a széles távlatok állnak a modern pápák ismételt hivatkozásai mögött, amelyeket Szent Józsefre, mint a munkások példaképére tettek. Az isteni Gondviselés megmentette őt attól, hogy nyomorogjon, ahogyan számtalan ember akkor is és még ma is. A Megváltó nevelőatyjának nem kellett rabszolgának lennie, bár szegénynek igen. [3]

Néhány kép a 2008-as salamonfai majálisról:

A majálist a Fényfolt Egyesület szervezte. Kézműves népművészek (kosárfonó, fazekas, mézeskalácsos) részvételével, a gyerekek részére papírdoboz vár építésével. Az érdeklődők megismerhették az agyagfazékban, szabad tűzön főtt gulyás titkait is. A nap vendége volt Balogh József költő, a Lord együttes zenekarának szövegírója.